Kapcsolatrendszerek a Dunántúl őskorában – a vaskorhoz vezető út

Abstract

A Kárpát-medence földrajzi helyzetéből adódóan mindig is összekötő kapocs volt Közép-Európa északi és déli régiói között és meghatározott esetekben ugyanezt a szerepet töltötte be kelet és nyugat között is. A Kárpátok és Alpok által közrefogott régió déli fele szélesen nyitott a Mediterráneum irányába; ezzel egyszersmind, mint egy sapka, úgy fedi a Balkán-félszigetet. A medence sajátos földrajzi zártsága a régészeti korszakokban végig követhető. És éppen zártsága miatt lehet ma már nagyon jó eredményekkel meghatározni, ha valami „idegen” elem jelenik meg az „őshonos” kultúrák között. Disszertációm témájának a Sopron környéki kora vaskori halomsírokban előkerült figurális díszítésű urnák motívumait választottam. Olyan „idegen” elem ez, olyan sokrétű tartalmat hordoz, aminek megfejtéséhez nem elég, ha csak a kora vaskori viszonyokat vizsgáljuk. Az ábrázolások készítői/készítője olyan társadalomban élt(ek), aminek nagyon szoros kapcsolatai voltak a megelőző korszak – általunk késő bronzkorinak titulált – népével/népeivel. Ez a „tömb” – jelenlegi ismereteink szerint – a Kárpát-medence nyugati fele, a Dunántúl és különösen az Alpok lábánál elterülő térség területét szállta meg, és valami olyan kulturális (?) „különállást” élvezett, amit nem lehet pusztán a késő bronzkorból levezetni. Annál sokkal mélyebbre kell ásni, míg végül el lehet jutni oda, ahonnan a kérdés már nem csak egy-egy adott, általunk mesterségesen létrehozott régészeti csoportosulásról szól, hanem olyan ősi, földrajzilag determinált régiók történetéről, amik fölismerésének lehetősége először a történelem során a 21. század Európájában adott.