Hálózat az egész világ

Abstract

A tudományos értelem kényszeres igyekezete, hogy rendet keressen a rendetlenségben, megkülönböztetést a megkülönböztethetlenben, meghatározást a meghatározhatatlanban. Nietzsche joggal panaszolja, hogy a modern nagyothallás nem volt képes meghallani a Platon előtti filozófusok társalgását, akik megértése nélkül, mint Nietzsche mondja, “minden modern filozofálás, politikailag és rendőrileg, a tudományos látszatra korlátozódik: kormányok, egyházak, akadémiák, erkölcsök, divatok és az emberi gyávaság miatt: megmarad a ‘vajha mégis’ vagy az ‘egyszer volt’ felismerésénél” (Nietzsche, 1988, 66). Minél közelebb akarunk kerülni a létezés megértéséhez, körülöttünk és bennünk annál nagyobb lesz a sötétség, melyben csalóka fényeket gyújtanak a jól ismert, semmibe vezető megkülönböztetések, mint “látszat és valóság” , “szubjektív és objektív”, “tartalom és forma”, “rész és egész”, “ test és lélek”, “véletlen és törvényszerű”, “elmúló és eljövendő”. A Platon előtti fllozófusok még tudták, amit az utánuk jövők elfelejtettek, hogy minden egy. Parmenidész volt e társaságban az, aki a lét egységére vonatkozó tétel jegyében a legradikálisabban levonta a következtetést, miszerint a “a létezőre éppúgy szükség van, mint a nem-létezőre, ha együtt hatnak, ez keletkezéshez vezet” (Nietzsche, 1988, 102) Ő volt az, aki a nyelv által adott erő birtokában az örök, egész, egyetlen, romolhatatlan létező egészére rákérdezve képes volt megragadni azt mint ami van. Heidegger szerint a tudomány e két és fél évezred előtt feltett kérdéssel kezdődik, s a kezdet még mindíg tart. Nem mögöttünk, hanem előttünk van, a jövőnkbe tör, ott áll, hogy hívásának engedelmeskedjünk (Heidegger, 1992).