Megfogni a megfoghatatlant. Avagy az idő és az emlékek múlandósága

Abstract

Van olyan pillanat az életben, amikor az idő nagyon szubjektívvá válik. Néha nagyon gyors, és követhetetlen. Van, amikor me gáll külső trauma hatásra. Ezekben a helyzetekben az időt mindig magunkban határozzuk meg, a velünk történt események hatására. Dolgozatomban az idő, az emlék és a helyszínek közti összefüggésre keresem a választ. Magam is próbálom értelmezni a halált, mint elmúlást az idővel. Felülkerekedni a nem létezéstől való szorító félelmen, megnyugvást találni elmúlt idők régi fényképeiben. Saj á t munk á imban az olvadó jégvideókban , különböző életjeleneteket vagy portrékat nyomtatok jégre. A melegebb levegő hatására a nyo mat deformálódni kezd és a vízzel összemosódva átváltozik egy koszos felismerhetetlen tócsáva. Ez a folyamat számomra az elmúlást jelenti. Az ember egész életében fél és küszködik a halállal. Nekem mindig is rettegést jelent a halál gondolata. Így megpróbá lom “kidolgozni” saját aggodalmaimat. Nem kívánok szembeszállni és lázadni. Inkább a megértésre törekszem. A videókat megfordítva, végtelenítve újra és újra lejátszom. Ezzel a képeknek nemcsak az eltűnését, de az újraszületését is átélhetjük. Az anyag nem vész el, csak átalakul. A halált és az újraszületést nap, mint nap átéljük kicsiben - , a saját testünkben, és nagyban - a világmindenség részeként. Testünkben viszonylag rövidebb idő alatt több sejt pusztul el. “A kérdés az, hogy az állandó körforgásban, meg újulásban vagy éppen újjászületésben ugyanazok az individuumok maradunk - e? Változunk vagy módosulunk - e a folyamat során? Kerek a kör, amin mozgunk vagy éppen egy spirálhoz hasonlít?